Hogy mi? Itt tartunk, emberek? Miután több tömeggyilkos vírust felszámoltunk, embert juttatunk a Holdra (és vissza), másrészt tömegesen halnak éhen a harmadik világ gyermekei, a fejlődő országok pedig egymást írtják vallási alapon. Tényleg ezzel kell tematizálni Európa közepén Magyarország közbeszédét?
A halálbüntetés a bosszú eszköze. Sokszor jogosnak érezhetjük, és talán nincs is olyan kultúra, mely legalábbis egykor ne élt volna vele. Több ma is meghatározó eszmerendszer kifejezetten előírja bizonyos esetekben. Nem beszélve a mai napig sokszor a demokrácia példájaként elénk állított Egyesült Államokat, amelynek több államában ma is folynak kivégzések.
Mégis, valahogy olyan brutálisnak, középkorinak érződik már maga a szó is: kivégzés. Normál esetben akkor találkozunk ezzel a szóval, ha terroristákról beszélünk, nem pedig az államról, sokszor a jóléti államról, arról az entitásról, amelyet ma már a fejlett világban az emberek által az emberekért hoztak létre. Igen, normális esetben éppen ezért és ennek az entitásnak adjuk át az erőszak monopóliumát. Hogy senki ne érhessen el erő alkalmazásával előnyt mások kárára. Az erőszakot még így is azonban komoly korlátok közé szorítjuk: a rendőrök, a büntetésvégrehajtók, a katonák mind mind szigorú szabályoknak vannak alárendelve, és végül mind civil kontroll alatt állnak. Normális esetben ezek az erők kizárólag reaktívan használhatóak, önvédelemre. Ha megtámadják az országot, katonáink fegyverrel megvédik. Ha valakit megtámadnak rablók az utcán, a rendőrök erővel megakadályozzák azt. Ha egy ilyen rablót elítélnek, a börtönőrök gondoskodnak róla, hogy őrizet alatt maradjon az illető.
A halálbüntetés ettől egyel távolabbi lépés. Nem arról beszélünk ugyanis, hogy a támadás leszerelése közben érte halálos sérülés a rablót, nem egy incidensről van szó. Hogy kölcsönözzem a másik oldal kifejezéseit, egy előre megfontolt, bűnszövetkezetben és hidegvérrel elkövetett gyilkosságról beszélünk.
Mire jogerős ítélet születik halálbüntetésnél, már akár 10 év is eltelt a gyilkosság óta. Itt a vérvágynak, a bosszúnak nemigen van szerepe. Kutatások és a gyakorlat egyaránt bizonyítja, hogy visszatartó ereje nincs. Akkor mivégre?
Igaz persze az is: mitől jobb a tényleges életfogytig tartó elzárás, annak minden - társadalomra háruló - költségével? A megjavulásról és társadalmi reintegrációról ugye itt nem beszélhetünk. És vajon emberségesebb-e a mondjuk 50 évig tartó cellaélet?
Talán itt a kulcsszó: emberséges. Itt rokonítható ugyanis a halálbüntetésről szóló vita másik két nagy megosztó témával: az abortusszal és az eutanáziával. Hiszen - végső soron - mind a három de facto előre megfontolt, hidegvérrel elkövetett emberölés. Nem véletlen hát, hogy ezek a témák úgy megosztják az embereket. Hiszen a körülmények ugye...
Könnyű azt parancsolni, hogy "ne ölj!", de ha a közvetlen szeretteidet bántják, csak egy jogosnak és helyesnek tűnő lépés sejlik fel az ember előtt. Ha szerettünk mérhetetlen kínok közt haldoklik, és élete már nem emberhez méltó, az eutanázia tűnik a helyes útnak. S ha a terhesség szerettünk életét veszélyezteti, vagy az például erőszak következménye, megint hirtelen más fényben tűnik fel ez az egész kérdéskör.
A helyes/nem helyes kérdésre éppen ezért állandó és egzakt választ adni egyrészről csak úgy lehet, ha a személyes érintettség kizárt. Ha eltávolodunk minden érzelemtől, és a logikára és racionalitásra támaszkodunk, ezek a kérdések könnyen rövidre zárhatóak. Embernek embert ölni tilos. Miért? Mert ha egy kivétel is van, mindig lesz több is. Az emberi élet szentségét egyetlen engedélyezett emberölés is kétségbe vonja. Az abortusz, eutanázia és halálos ítélet pedig engedélyezett emberölés. Tiszta, világos, logikus.
Másrészről ugyanakkor helyes választ adni a kérdésre, hogy egy tett helyes vagy sem, nem mindig lehet abszolút alapokon. Mert az élet, és leginkább ezen belül az ember által szabad akarattal élt élet bizony nem fekete/fehér. Valójában erről szól az európában honos római alapokon nyugvó jogrendszer, és az amerikában honos angolszász jogrendszer közti különbség. Míg az előbbi a törvények betű szerinti betartását követeli meg, nem hagyva mérlegelést (csak kis intervallumnyit) a büntetés kiszabásában, addig az utóbbiban előfordulhat ugyan, hogy a jog szerint felelősségre vonható volna egy cselekedet, de a laikus esküdtszék ennek ellenére dönthet úgy, hogy a körülmények a vádlott mellett szólnak, és így a bűncselekmény ellenére ártatlannak mondhatják ki a tettest.
És valójában erről szól az egyre élesebb konfliktus a demokratikus, liberális szellemben felnőtt "Nyugat" és a vallási kötöttségben élő "Kelet" között is. Míg előbbi azt mondja, nincsenek abszolút szabályok, az egyén szabadon cselekedhet a másik egyén vagy a közösség szabadságának megsértése nélkül, addig az utóbbi azt mondja, vannak abszolút szabályok, amelyeknek mindenkinek alá kell rendelnie magát.
Érvek és ellenérvek ütköznek tehát, de az jól látszik, hogy a tiszta demagógiából (a szakmaiság ellenében) hangoztatott érvek nem állnak meg. A halálbüntetésnek nincs visszatartó ereje. Fajlagosan drágább, mint az életfogytig tartó börtön(!). Az esetek mintegy 3%-ban utólag derült ki az ártatlanság, mely esetben a korrekció ugye lehetetlennek bizonyult. És akkor a jogi környezetről nem is beszéltünk: nem egy nemzetközi egyezményben vállalta Magyarország, hogy nem alkalmazza a halálbüntetést. Így például az EU-hoz való tartozásunk egyik sarkköve is ez. Érdemes tudni, hogy a 195 ENSZ tagországból 103-ban egyáltalán nincs, 50-ben moratórium van érvényben, 42-ben pedig jelenleg is van halálbüntetés (ebből fejlett demokrácia nagyjából 2: USA és Japán).
